A szörnyek bennem találkoznak a parazitákkal

Beépített üvegplafon - Interjú Hidas Judittal

Lássuk tehát!

A nárcisztikus személyiségzavar

A színe borostyán, de az a gyantásan fénylő, amelyről azonnal sejted, hogy nem annyira a levegő és a kor, mint inkább a hosszú csömösz okozhatta; a héj és a préslé tartós egymás mellett élése.

Illata és íze enyhén tényleg oxidált, de mégis inkább aszalt gyümölcsösen sűrű, mazsolás. Miközben száraz! A teste pedig robusztus, akár egy kikötői rakodómunkásé. Csak annyi volt világos, hogy bor, de nem hittem, hogy evilági. Hogy, teszem azt, találtak egy ismeretlen törzset valahol a világ végén, amely évezredek óta készít bort ágyékkötőben, kőkorszaki módszerekkel.

Beépített üvegplafon - Interjú Hidas Judittal

Egy eltűnt, ősi Vitis fajból, apró, fegyelmezetten botritizálódó bogyókból, vagy mit tudom én. Mi ez a bor, Caroberto? Ez egy kvevribor, Alberom. Hogy jutottál hozzá? Mire te, hadarva, a kezeiddel is siettetve az időt — mint aki a fontatlan részeken túl akar esni, hogy a fontosakról beszélhessen — elmesélted, hogy egy gazdag amerikai gyűjtő, aki valami régi, londoni ügyfeled a szörnyek bennem találkoznak a parazitákkal talált rád, beszerző úton járt Keleten.

Grúziából hazafele jövet megállt nálunk is: átfogó válogatást állíttatott össze veled hegyaljai borokból, szárazakból is, nemcsak botritiszesekből. Thorough selection, ő fogalmazott így.

Ez a tétel kvevribor volt a bónuszom! Aztán elővetted a laptopodat és kinyitottál egy fényképalbumot. Az amerikai képei voltak, átmásoltad őket. Legalább négyszáz fénykép repedt arcú, de mosolygós férfiakról, akik a nyolcvanas évek nagymintás, piacos pulóvereiben, vagy katonai gyakorlóban mennek az erdőben. Egyik-másik hátán merev, fonott hátizsák, mintha egy piknikkosarat madzagoltak volna a vállaikra, egy ösztövér fickónál pedig hosszú, vékony létra. Fülledt, televényes vidéken járnak, talán eső után.

Némelyik gumicsizmában van, a gumi csillog, a szörnyek bennem találkoznak a parazitákkal a levelek is, látszik, hogy nedves az aljnövényzet. Az ösvény emelkedik, a szintkülönbség miatt néha már ketten fogják a létrát: egy elöl, egy hátul, pedig biztos, hogy nem nehéz, valami könnyű, üreges fából eszkábálhatták, talán bambuszból, ha a Kaukázusban nő bambusz.

A növényzet egyre sűrűbb, áthatolhatatlanabb, az egyik képen egy férfi úgy húzza félre a fotós előtt az indákat, akár egy színházi ügyelő a függönyt, parancsoljon, művész úr, ebben a tapsban van még egy kör.

Látszik is, hogy az amerikai egy idő után feladja a kísérletezést, meg talán nem bízik a záridőben, illetve abban, hogy kézből — a kaptató miatt nyilván lihegve — meg tudja a szörnyek bennem találkoznak a parazitákkal tartani a pillanatot, ezért inkább vakuzni kezd.

Ettől viszont néha egészen úgy fest a a szörnyek bennem találkoznak a parazitákkal esőerdő, mintha műterem lenne.

milyen szárított gyümölcsöket lehet enni giardiasis esetén

Sárga, a szörnyek bennem találkoznak a parazitákkal fényben fürdik a kép előtere meg a hunyorgó férfiak, alakjuk idegen árnyékot vet a háttér papírmasé fáira és a szörnyek bennem találkoznak a parazitákkal növényeire. Annyi mindenesetre ebből is kiderül, főleg, ha sorrendben nézed a képeket, hogy ott, ahova tartottak, egyre növekedett a homály az áthatolhatatlan növényzet miatt, fény csak fentről, a fák koronája felől találhatott utat magának.

Az egyik képen a férfiak meg is állnak — látszik, hogy lerakták a cókmókjukat, a piknikkosárszerű puttonyokat meg a göcsörtös létrát — és fölfele bámulnak mindannyian. Mutogatnak egymásnak, összehajolnak. Azt hinné az ember, féregtabletták 3 napig inni a fényt keresik. A következő képen azonban kiderül, hogy nem: az amerikai ugyanis rázúmol a fákra, a lombkoronákra meg a róla csüngő indákra, és akkor ismerős levélformák rajzolódnak ki.

Tenyérformájúak, három, jól elkülöníthető csúccsal és tagolt, már-már emberi erezettel — tudod, életvonal, szerelemvonal, májvonal —, szinte jósolni lehetne belőlük. És valóban, a következő képeken, az ismerős, bár a megszokottnál apróbb levelek és a kalligrafikusan cikázó kacsok között fürtös termések tűnnek elő, erős, világoszöld kocsánnyal meg apró, vastag héjú bogyókkal. A folytatásban ezek az inas kaukázusi férfiak nekitámasztják a létrát a nyurga fáknak és nézik, ahogy egyikük három-négy méter magasba mászik, hogy ott szüretelni kezdjen.

Ezt nevezem én ligeti szőlőnek! Amit iszunk, az azért nem innen van ám, Alber, ezt már ők is inkább csak hagyományőrzésből csinálják, folklórműsor a turistáknak, azt mondta az amerikai. De ő kóstolta ennek az elvadult szőlőnek is a borát, és állítólag élvezhető volt. Gondold a szörnyek bennem találkoznak a parazitákkal, Berci, mióta tenyészhet ott ez a szőlő a vadonban!

Ezeknek a csávóknak az ősei telepíthették sok száz évvel ezelőtt, a dombon nincs is más nyoma a civilizációnak, se rom, se a szörnyek bennem találkoznak a parazitákkal, azt mondta az amerikai. Csak ezek a fára menekült, elvadult szőlők. A magas, lugasos támkarók azóta már ezerszer elrothadtak, belemosódtak a talajba, humusszá váltak.

Képzeld csak el! Ugyanígy találhatott rá valaha ezeknek az ük-ük-üknagyapja is az ősszőlőre! Talán a szörnyek bennem találkoznak a parazitákkal volt, talán esetlen. Gyűjtsél bogyót, készítsd ki a bőröket a pataknál, süssél lepényt, másra úgyse vagy jó, vagy várd a kérődet, hiszen nőstény vagy te magad is, hahaha! De még nem volt, Alberom, úgyhogy csak böködi a botjával a földet, csapkodja a leveleket, magában beszél. Egyszerre csak azt látja, hogy körbenőtte az erdő. Hadakozni kezd a botjával, mint egy macsetével, irtja a susnyást.

Nyújtogatja a nyakát az ég fele, próbál a nap állásából, a felhők mozgásából kiokoskodni valami irányt, de kurvára nem megy neki, nem is érti, a többiek hogy csinálják. Bölcsész volt a lelkem, csak akkor ezt még nem így hívták, mondtad felém hunyorítva, majd csukott szemmel szaglásztad a kvevribort. Rám ne nézz! Nem én.

Bölcsésznek lenni tünetegyüttes. Úgyhogy az vagy, Alber, nyugodjál bele. De vissza az emberünkhöz: megy tehát a filoszunk, most már nem is annyira nekibúsulva, mint inkább beszarva, hogy akkor ő már hivatalosan is elveszett figura, amikor valami fényfoltos tisztásra ér, egy kopaszodó fennsíkra az erdőben.

A világ első premier crujére! Úgy, ahogy mondom, Alberom! Bizony, az első klasszifikált dűlőre, Alber, valahol a Dél-Kaukázusban! Merthogy a fákról itt másfajta indák lógtak, mint amilyenekkel addig hadakozott a szerencsétlen. Ezeken bogyók teremtek, nem is egyesével, hanem mindjárt fürtökben, némelyik annyira meghízott már, hogy a súlya lehúzta, a bölcsész fickó kézzel is elérte, alig kellett nyújtózkodnia hozzá.

A lúzerünk meg éhes. És szomjas is! A bőrtömlőjéből kifolyt az összes forrásvíz, amikor a falu harcosai hozzávágták, hogy szedje már az flukes és láncok, mert csak balszerencsét hoz a vadászatra.

Szaglászgatja a bogyókat, nincs rossz illatuk, sőt! Friss, erdei gyümölcsök, jegyzi föl magában, megbolondítva annak a hússzínű virágnak az illatával, ami a patakparton nő, enyhe animális mellékzöngék, de az talán csak a harmattól nedves avar miatt. Ne röhögj, Alber, ez történelem, figyelj! Az éhség és a szörnyek bennem találkoznak a parazitákkal jó illat azonban még kevés, pedig bölcsészeknél általában már az is elég szokott lenni.

parazitaellenes étrend

Lúzerünk tudja, hogy az erdő gyakran éppen így csapja be a gyengéket: egy kis aroma és a marhája már be is kajál a méregből, aztán jócakát. Száműzöttünk azonban úgy okoskodik, hogy neki már nincs veszítenivalója, minden mindegy.

Egy titkos állambiztonsági szervezet, az A. A Cég saját maga akarja szélesre tárni a zárkaajtókat. A raboknak szabadságukért cserébe szolgálatot kell vállalniuk. A gonoszok kénytelenek jót cselekedni.

Ha üres kézzel kullog vissza a faluba, holnap már az asszonyok ruháját kényszerítik rá a többiek, szuvas fogukkal büdösen röhögnek felé. Azért mindegy. Ha nem találja meg a visszavezető utat, akkor meg azért. Ha viszont valóban mérgezők a bogyók, akkor meg azért. Annyira lose-lose helyzet, hogy az már win-win, gondolja. Ami nem öl meg, az megerősít, összegez tehát a bölcsész és irgalmatlan módon beszőlőzik. Az elcsüggedt csóka olyannyira erőre kap a sok szőlőcukortól, hogy úgy gondolja, akár le is dőlhet egy kicsit.

Amit a szunyával elveszít, egy-kettőre behozza majd az úton. Nem tudjuk, mennyi ideig alszik, ez, ugye, régen volt már, az adatok ellentmondásosak. Amikor fölébred — sőt, talán arra ébred —, morog a gyomra. Bár a tisztáson ember őelőtte még nem járt, azért ő illedelmesen egy cserjecsoporthoz megy, ott fosik egy huszárosat. A kupacra azonnal legyek vetik rá magukat, ezek egy része el is kíséri majd a szörnyek bennem találkoznak a parazitákkal, a tomporát követik, mint egy felhő; hol volt még akkor a vécépapír.

  1. Read A féreg from the story Egy lány élete by Julcsi10 Julcsi with 76 reads.
  2.  Вирус.

Pláne a bidé! Pláne a bidé, bólintottál és atyáskodva újratöltötted a poharam, igyak szépen, nyugtassam meg a rekeszizmokat. Lúzer bölcsészünk, bár ez tautológia, azt látja, hogy a szarkupacon a bogyó levetett héja szinte érintetlen, eredeti állapotában jött ki belőle.

a szörnyek bennem találkoznak a parazitákkal férgek a szoptató anyák gyógyszereiben

Ekkor tehát már sejti, de még nem tudja, hogy a héj valami különleges alkotó­eleme ennek az új bogyónak. Tannin, rezveratrol, szabad gyök, ezek a gondolatok suhannak át az agyán, de egyelőre elhessegeti őket, akár a segge körül repdeső legyeket.

Az új bogyó felfedezőjeként most már együttlélegzik a természettel, érti minden apró rezdülését, tudja, hogy a sötétedés azt jelenti, közel az éjszaka… ne röhögj olyan infantilisan, Alber, mert megint csuklani fogsz… indulnia kell. Bemegy a tisztás közepére, nézi a fákat, a lelógó fürtöket, koncentrál. A kamera pörög körülötte, hogy beleszédülünk. Nem akarja elbaszni. Ezt most nem.

Tudja, hogy valahogy meg kellene jegyeznie ezt a helyet. Különben el sem hiszik majd neki. A tömlő! Leoldja derekáról a kecskebőr tömlőt és eszelős mozdulatokkal kezdi dugni-tömködni belé a szőlőszemeket. Van, ami már a tömlő szájánál szétreped, van, amelyiket csak a többi bogyó súlya, könyöklése nyomja szét.

A szörnyek bennem találkoznak a parazitákkal indul el. Az éjszaka persze az erdőben éri, fingja sincs, merre járhat, pedig a barlang tetejéről, ahol meghúzódik, látni a csillagos eget. Nézi, nézi, felismer néhány csillagképet is, de csak valami abroncsos szorítást érez a mellkasában, furcsa hangulat keríti a hatalmába, szóval ez volna a spleen, talán énekelne is, ha tudna, de a falu paraziták az emberi testben a kezelés jelei nem sejti meg.

Akkor majd napvilágnál, új erővel! Reggel valóban emberjárta ösvényre talál, amely a patakhoz vezet. Vagy egy patakhoz — ezt akkor még nem tudja biztosan. Minden szellemi erejét föl­emészti az, hogy memorizálja a tisztástól addig megtett utat. Vissza kell találnia, ha ezt a kalandot túléli, ennyit biztosan tud. A második éjszaka is az erdőben éri, de legalább a patakparton.

Van ivóvize és végre a legyek egy részétől is megszabadul. Elemózsiája az a néhány fürt szőlő, amit csokorba fogva cipelt magával, a tömlőhöz nem nyúl. Az a létjogosultságának bizonyítéka.

Annak érdekében, hogy a betegek megbirkózzanak szégyenérzetükkel, védekezésként saját érzéseik másokra való kivetítését, az ellentámadást, mások okolását használják, illetve mindent elkövetnek, hogy bebizonyítsák maguknak különleges mivoltukat. A nárcisztikus embereket általában kora gyermekkorukban éri a sérülés, mely az egészséges énkép kialakulását gátolja. Valószínűleg azt éreztették velük, bármit is tesznek, nem elég jók, alkalmatlanok. A nárcisztikus düh Ezek a korai tapasztalatok okozzák a "nárcisztikus szégyenérzet" kialakulását mely a "nárcisztikus düh" kiváltója, valahányszor úgy érzik, hogy nem tisztelik őket eléggé, vagy valaki viselkedése rossz fényt vet rájuk, s ezzel felszakítja a régi sebeket.

Harmadnapra megérkezik a faluba, illetve egy faluba. Nem az övéi közé, valószínűleg a hegy másik oldalán keveredett ki az erdőből, mindazonáltal nem fogadják ellenségesen. Tehetős falu.

a szörnyek bennem találkoznak a parazitákkal

Elbírnak néhány inaktívat, mi? Az, az! Bölcsészünk pedig tudja, hogy ez az ő nagy sansza. Újrakezdheti az életét: az lehet, akinek mondja magát, nem pedig az, aminek elmondják.

Hidas Judit

Néhány napot vár, megfigyeli őket, lapít. A tömlőről meg is feledkezik. Amikor látja, hogy másképp néznek rá, mint a falujában, beavatja őket a titokba. A mutatóba hozott szőlő addigra persze az utolsó szemig elfogyott, elmesélésében pedig túlságosan is édenkertté válik a tisztás, dúsan termővé, adakozóvá a fák. Az egyik bogyó fehér lesz, a másik kék, a szemek héja fénylő hajat, apró magja erős és fénylő körmöket, leve bikák erejét ígéri a falubelieknek.

Nagy lesz a mocorgás. Hol van ez? Én is akarok! Erőlteti az agyát a filosz, imádkozik, koncentrál.

További a témáról